A hullámzó csend saját ritmust talál, és a belső tér finoman fodrozódni kezd…
A csend nem mindig mozdulatlan.
Néha valami finom rezdülés,
egy alig érzékelhető belső hullám
érinti meg a teret bennem.
Egyetlen fodrozódás a szelíd víztükörben –
és mégis: változik tőle minden.
Mint ahogy a fény átsiklik a vízen,
és új mintát rajzol a felszín alatt.
Ez a puha érintés…
Nem törekszik sehová.
Csak finoman elindul,
mint ahogy egy falevél lassan a vízre hull,
és a víz felszíne fodrozódik körülötte.
Körök jelennek meg…
néha tágulnak, néha elhalnak.
Néha csak egyetlen gyűrű van,
máskor messzire fut a rezgés.
És én figyelem, vajon merre visz.
Mert minden hullám belső irányt mutat.
Hol van rezdülés a lélekben,
hol születik felismerés,
hol ébred meg valami régről ismerős?
A csend hullámzása lassú.
Szelíd.
Nem siettet.
És én csak engedem,
hogy megtalálja
a saját ritmusát.
Néha érzem, mennyi minden zajlik mélyben –
a felszínen hallgató csendesség alatt.
Mintha a lélek mély tavában történne valami,
láthatatlanul,
mégis egyre erősebben.
Ott kel életre az új minta.
Ott születik meg a tisztulás.
Ott csillan meg a fény…
majd finoman felemelkedik,
és megmutatja a következő lépést.
A hullámok nem erőből bomlanak ki.
Hanem abból a finom belső érintésből,
amely felismeri:
itt az idő továbbmozdulni.
Ez a felismerés sosem harsány
vagy sürgető.
Csak jelen van,
mint egy halk szólítás:
menj tovább…
finoman…
arra…
És a csend ritmusában új rend születik.
Ahogy engedem,
hogy a belső hullám megmutassa,
merre van az irány –
úgy érzem:
a víz bennem tisztul,
és a felszín egyre áttetszőbbé válik.
Ez a második fejezet erről a mozdulatról szól.
A belső hullámról,
amely nem látványos, mégis átalakít.
A felismerés finom köréről,
ahogy szétterjed a lélek tereiben.
És arról a szelíd tudásról,
hogy minden mozdulat
egy mélyebb fény felé vezet.