Ahogyan a víz elengedi a kavicsot...
Vannak pillanatok, amikor a csend már nem csak tér bennem,
nem csak otthon,
hanem valami finom, megfoghatatlan irányt is ad.
Nem mondja meg, merre menjek.
Nem mutat konkrét utat.
Inkább úgy mozdít,
mint a nagyon halk szél,
amely alig-alig érinti meg a víztükör felszínét,
mégis új hullámot kelt rajta.
Ez a mozdulat eleinte alig észrevehető.
Nem gondolat,
nem elhatározás,
nem felismerés.
A lélek halkan
beljebb lép
a saját fényébe,
és ettől minden
kissé tisztábban rajzolódik ki,
még akkor is,
ha kívül semmi nem változott.
A csend ilyenkor lassan, szinte észrevétlenül,
egy benső áramlássá válik.
És ezt az áramlást már nem lehet visszatartani.
Nincs benne akarat,
nincs erőfeszítés.
Csak finom, gyengéd irány -
valami, ami belülről vezet.
Nem előre...
vagy valami felé...
Hanem inkább belülre,
abba a mély és tiszta térbe,
ahol a felismerések nem gondolatokból születnek,
hanem rezgésekből.
Olyan rezgésekből,
amelyeket nem lehet félreérteni,
mert nem a hanggal hangzanak,
hanem a lélek legmélyén tükröződnek.
És amikor ez az áramlás elindul,
valami új történik.
Mintha a csend
saját magát bontaná ki bennem.
Mintha az önvalóm egy elfeledett rétege
lassan visszatérne hozzám…
Semmit sem kérve…
csak puhán a lelkemhez ér.
Ebben a mozdulatban ott van minden:
a saját fényem,
a saját otthonom,
a saját irányom.
Nem kell megértenem.
Nem kell megmagyaráznom.
Elég, ha észreveszem,
és hagyom, hogy átjárjon.
A csend ilyenkor valahogy úgy tanít,
mint a természet:
nem szól,
nem magyaráz,
csak van.
És a jelenléte elég ahhoz,
hogy minden mozduljon bennem.
Amikor belépek ebbe az áramlásba,
az életem finoman rendeződni kezd.
A hangsúlyok áthelyeződnek.
A fontos dolgok tisztán felragyognak.
A mellékes rétegek maguktól lehullanak.
Akik a fényemhez illenek,
közelebb érkeznek,
akik a zajomból táplálkoztak,
lassan a távolba tűnnek.
Ez a csend természetes mozdulása.
Ahogyan a víz elengedi a kavicsot,
miután végigsimította:
nincs benne fájdalom,
nincs veszteség,
csak áramlás.
És én egyszerre csak azt érzem:
hogy már nem ugyanabban a térben élek,
mint eddig.
Nem a világ lett más...
én lettem más benne.
A csend tovább mozdult bennem,
és én követtem.
Ez a finom irány
nem cél,
nem terv.
Sokkal mélyebb.
Olyan, mint amikor a fény rátalál egy résre,
és utat nyit magának.
Pontosan tudja,
merre kell mennie,
és én is tudom,
kimondatlanul is.
A csend mozdulása bennem
a legfinomabb erő,
amit ismerek.
Olyan erő, amely
nem kényszerít, de megenged.
Csak a jelenlétével formál.
És minden, ami ebből bomlik ki,
a lelkem legtisztább rétegéből emelkedik fel.
Itt találom meg a saját fényem útját.
És ebben a csendben nyílik meg az a kapu,
amelyen át most tovább indulok.