A levélre hulló csend…
A csend számomra nem hiány...
üresség vagy némaság.
A csend az a tér, ahol végre megérkezem magamhoz –
ahol a világ lassan elhalkul bennem,
és meghallom azt, ami igaz.
Az én utam innen indul.
Egy belső, szelíd fényből,
amely először csak derengésként mozdult meg bennem,
majd egyre tisztábbá válik,
mint a hajnal első világossága,
amely előbb csak érinti a horizontot,
és aztán finoman átöleli a tájat.
Ez a belső világosság...
Csak jelen van.
És akit megérint, az beljebb lép.
Ahogy én is egyre inkább jelen vagyok benne,
úgy érzem a saját áramlásomat kibomlani.
Ez a csendes ragyogás az első pillére annak az útnak,
amit a Csend Útjaként ismerek fel magamban.
🌿🌿🌿
Amikor befelé lépek,
a csendet élő, lélegző, térnek érzékelem,
ahogyan mozdulatlanul is mozdul.
Egy olyan mező, ahol
nem a szavaim vezetnek,
nem a magyarázataim tartanak össze,
nem kell erőt tennem semmibe.
A csendben a lelkem újra felismeri a saját mozdulatát.
A hullámzó csönd saját ritmust talál,
és a belső tér finoman fodrozódni kezd.
しずかな なかで こころ が めざめる。
A japán nyelv és a zen… Miért fontos ez itt?
A japán nyelv úgy érkezett meg hozzám,
mint egy belső ismerősség.
Valami bennem felismerte,
hogy ennek a nyelvnek a csendje
ugyanabból a forrásból szól,
amelyből az én belső csendem lélegzik.
A japán szavak közötti tér
nem hiány, hanem a jelenlétnek egy egyedi megnyivánulása.
A szavak ritmusa áramló, lágy, lebegő;
s mint a finom szél, láthatatlanul érinti meg a teret.
Ebben a térben... a kimondatlan is jelentéssel bír.
És a hallgatás is része a mondatnak.
Ez a belső tisztaság,
ez a felszín alatti nyugalom,
ez a csendben áramló levegő
pontosan az a rezgésmező,
amelyből a Csend Útja is születik.
Ahogy egyre többet találkoztam a japán nyelvvel,
rájöttem:
nem kívülről tanít,
hanem belülről hangol vissza önmagamhoz.
ことば の ま に ひかり が うまれる。
A bennem ébredő fény
nem egyik pillanatról a másikra jelent meg.
Rétegekből épült fel:
szelíd felismerésekből,
leheletfinom mozdulatokból,
és abból a finom derűből,
amelyet csak a csend mélyéről lehet meghallani.
Ez a fény… nem akarja, hogy lássák.
Inkább érezni lehet.
Mint levélre hulló a csönd,
amely lassan, puhán érkezik.
És a jelenléte nem látványos,
mégis átalakítja a teret.
Amikor ebben a belső világosságban lélegzem,
és érzem, hogy mások is ráhangolódnak:
felsejlik, hogy mindannyiunkban ott rejlik
a saját ébredésünk magja.
ひかり の なかで ひとは かわりはじめる。
Az, ahogy a Csend útján együtt haladunk,
számomra nem szerep.
Nem módszer.
Nem is szándék.
A létezés egy módja.
Annak a csendes hozadéka,
hogy ahogy a belső utamat bejárom,
meg tudom nyitni azt a teret,
amelyben más is megtalálhatja
a saját mozdulatának irányát.
Három réteg fonódik össze bennem:
a csend terének tartása,
a fény érzékelése
és a belső mozdulat vezetése.
Ez a három együtt hozza létre azt a működést,
amelyben nem én irányítok,
A tér, a fény, a csönd –
és a másik ember belső bölcsessége
összeér és kibomlik.
ひかりで ひとを みちびく。
Ez az első fejezet
annak a felismerésnek a csendes ünnepe,
hogy a fény bennem van…
a csend már az otthonom,
a belső mozdulat már létezik…
és az út nem holnap,
hanem éppen most kezdődik el.
Ez az ébredés csendje.
Ez a pillanat a kapu,
amelyen keresztül átlépve
rátérek a saját utamra:
A Csend Útjára.
